Nemrég töltötte be hetvenötödik életévét Bodrogi Gyula Kossuthdíjas színész, rendező, érdemes és kiváló művész, a Vidám Színpad örökös tagja, a nemzet színésze. A színész-rendező-komikus új oldaláról is bemutatkozott a közönségnek: könyvet írt Irkafi rka címmel.

Amint belépek a magyar színházi öltözőjébe, ahol nemsokára a Mi jöhet még?! című musicalben játszik, elmondom neki, hogy szinte mindent tudok róla. Tehát arról ne beszélgessünk! Tudom, hogy pályáját néptáncosként kezdte, 1951–1954 között a SZOT együttesének szólótáncosa volt. Hogy 1954-ben vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, és diplomáját 1958-ban kapta meg. Első szerződése a József Attila Színházhoz kötötte, és több mint húsz évig hű maradt az angyalföldi társulathoz. 1982-ben a Vidám Színpadhoz került, ahol volt színész, művészeti igazgató, igazgató-rendező, 2002-ben pedig a Vidám Színpad örökös tagjává választották. 2003-ban Jordán Tamás igazgató meghívására a Nemzeti Színházhoz szer ződött; 1975 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.

Azt aztán végképp tudja mindenki, hogy hamarosan felfedezték komikusi tehetségét is, és ettől kezdve ő lett az úgynevezett könnyű műfaj egyik legjellegzetesebb képviselője. Muzikalitását, kiváló tánctudását zenés-táncos darabokban élvezhette a közönség. Mint rendező is szívesebben nyúlt a habkönnyű, elsősorban zenés darabokhoz. Habitusának köszönhetően filmszínészként is hamar a közönség kedvencévé vált.

Legnépszerűbb szerepei a televízióhoz kötődnek. Az ő rekedtes hangján szólalt meg Süsü, a jószívű, egyfejű sárkány, a Kérem a következőt! Csőrmestere és a Vuk kárörvendő varjúja. A Linda című nagy sikerű sorozatban ő alakította a címszereplő édesapját, és a mai napig kedvelt szereplője a különféle show-műsoroknak és kabaréknak. Nemrégen pedig bemutatkozott az írástudó Bodrogi, hiszen a Nemzeti Színházban ünnepélyes keretek között tartott sajtótájékoztatót Irkafirka című kötetéről.

– Szóval elsoroltam, hogy mi mindenről nem beszélgetünk. Ami érdekel, az a születésnapja. Valahol azt nyilatkozta, hogy Szenes Ivánnal minden évben megajándékozzák egymást. Mivel is?

– Egy-egy verssel. Az eredete az, hogy én 34-ben születtem, ő 24-ben. Én április 15-én, ő április 25-én. Tíz évvel fiatalabb és tíz nappal öregebb vagyok. Nagyon régóta tart ez a szokás, még a József Attila Színházban kezdődött. Ő is írt egy verset az én ajándékom mellé, én is verssel válaszoltam. Most írtam neki három verset, erre ő is három verset írt nekem. Nótaformában, klasszikus formában és modern formában. Százéves korig kell ezt a játékot folytatnunk.

– Jó partnert talált hozzá, hiszen egy versíróval vette fel a „kesztyűt”. Folytassuk! Meséljen valamit a születésnapjairól! Volt belőlük néhány.

– Az első hatvan évre nem emlékszem, különben is majdnem egybeesik a névnapommal. A húsvét is mindig közel volt. Gyerekkoromból semmi különös emlékem nem maradt, biztosan mindig felköszöntöttek. A hatvanadikra viszont jól emlékszem.

– Ugrottunk hatvan évet!

– Ez a Vidám Színpadon történt, ahol egy olyan születésnapom készítettek elő, melyről nem tudtam. Bementem a színházba, leültettek a nézőtérre, és egy olyan műsort adtak elő nekem, melyet hosszasan próbálniuk kellett. Aztán a néptáncosok felhívtak a színpadra, rám adtak egy gatyát meg egy mellényt, és én azonnal tudtam a régi tánclépéseket. Ott történt meg, hogy bejött a Mari meg az Ági (Törőcsik Mari és Voith Ági – a szerk.), és egy szőnyegbe csavarva hoztak nekem egy meztelen nőt.

– Ez elég szép születésnapi ajándék volt.

– Én nem tulajdonítok neki jelentőséget, de a környezetem igen. Most is rengeteg telefont, SMS-t kaptam.

– Meséljen a könyvről! Ez is összefügg a születésnappal.

– A könyvbemutatón odajött egy hölgy, előbb gratulált, aztán elárulta, hogy a hatvanas években én voltam neki a „nagy Ő”. Ilyenkor bánja az ember az éveket. Egyébként a címét a könyv onnan kapta, hogy 6-8 irkába firkáltam, és ezekből állította össze a szerkesztő, Kaposy Miklós.

– Firkál még?

– Nem. Most már a szövegszerkesztőbe írom egyből. Nem idegen tőlem az írás, hiszen rengeteg konferanszot, novellát, önkormányzati levelezést meg verseket is írtam.

– 60 és 75 év között, gondolom, megint nem történt semmi. Vagy mégis?

– A Kossuth-díj. Akkor volt egy nagy családi összejövetel, ez közel volt a 65. születésnapomhoz. Jó ünnepelni, de magamnak a világért sem csinálnám meg. Vendég szoktam lenni a saját születésnapjaimon.

– Most mennyire van leterhelve?

– Mivel ez egy délutáni előadás, innen megyek a József Attila Színházba, ahol a Csak kétszer vagy fiatalban játszom. Ezenkívül a Nemzetiben, szóval összejön. Nemsokára megyek le Szegedre, ahol a nyári játékok próbái kezdődnek, a Cigányszerelemben kaptam feladatot.

– Egyáltalán szeret utazni?

– Nem. Amikor Ádám fiam kicsi volt, őneki utaztam, hogy legyen rálátása a világra. Nem vagyok oda az utazásért.

– Film? – Nem nagyon van. – Hiányzik?

– Nem is nekem, inkább a közönségnek. És a fiatal színészeknek. Most ezek a hogy is mondják, a szappanoperák és valóságshow című dolgok mennek. De ez nem az igazi.

– Készített mérleget? Melyik volt a szíve legkedvesebb szerepe?

– Kérdezték már többször, de nem tudok értelmeset válaszolni. Mert nincs. Egyikben ez a szépség, a másikban más. Valószínűnek tartom, hogy maga a színészet, ami nekem jólesik. Onnan tudom, hogy amikor letettem az igazgatást, és elkezdtek hívni színésznek, újrakezdtem a pályát.

– Lehet tudni, hogy mitől ilyen fiatalos, erőteljes?

– Talán attól, hogy nem tartom magam olyan fontosnak. Akik „kihaénnem”-típusok, bizonyos kor után megfáradnak. Nagyon tudok örülni, mert úgy érzem ilyenkor, hogy másoknak fontos vagyok. Ettől lehet fiatalnak maradni. 

Bozsán Eta