2010. április 19-én kezdõdött az Õrmezei Közösségi Házban - az elõadómûvészet kategóriákban - az elsõ Újbuda Összmûvészeti Szenior Ki-Mit-Tud Fesztivál középdöntõje. Ezen a napon a népdal, magyar nóta, néptánc, szalontánc kategóriákban folyt a versengés a továbbjutásért.

A fesztivál különlegességét a benevezett résztvevők kora adta: 50 évestől akár 99 éves korig lehetett jelentkezni. Ez a kreatív művészeti kategóriák esetében majdnem megvalósult. Itt a legidősebb tárgykészítő 86 éves.

A középdöntős versengés - a gálára jutásért, amelyet a Kongresszusi Központban tartanak május 9-én - szigorúan műértő zsűri előtt zajlott.

Zsűritagok: Rossa László, egykor Farkas Ferenc növendéke a Zeneakadémián, majd a Honvéd táncegyüttes, később a Népszínház és a Veszprémi Színház zenei rendezője, aki egyedi vonószene pedagógiai rendszert hozott létre, és darabjaival eljutott a világ minden tájára.

Stoller Antal, a Bihari János, majd az Avas Táncegyüttes, később a Néptáncosok Szakmai Házának vezetője, a Magyar Kultúra Lovagja - utóbbi kitüntető címet a magyar tánchagyomány ápolásáért és külföldön (Európától Japánig) való megismertetéséért kapta.
Adrigán Judit, a Bel Canto Operatársulat művészeti vezetője.

Várakozással ültem be a közösségi ház színháztermébe, ahol percnyi pontossággal kezdődött a program. Először a népdal kategória nevezettjeit hallhattuk, megmártózhattunk a magyar népdalkincs gyönyörű dallamaiban: az öt versenyző különleges hangzású, szép népdalokat hozott. Pl.: Nem jöttem én gyalog, Tisza vize hozott. . ., Gyéren vettem a kenderem. . ., Tele van a csipkebokor virággal. . ., Sudár magas, sudár magas. . ., Fürdök a Galga vizében. . ., Megkötöm lovamat.

Az egyetlen férfi résztvevő ebben a kategóriában az Erdő mellett estvéledtem. . . dallal fejezte be a kategória produkcióját.

Volt hangszeres kíséret - a citera és a harmonika mellett hallhattuk a zongora hangját is.

A következőkben a magyar nóta énekesei következtek. Itt már megfordult a nemek aránya. Négy férfiú és két nő énekelt a továbbjutásért, illetve - az igazgatóasszony, Preisinger Éva embersége révén -, a legutolsó pillanatban még énekelhetett az elődöntőről betegsége miatt lemaradt ezüsthajú hölgy.
Lehetett fiatalkorunkról nosztalgiázni a nótákat hallgatva: Soká tartott, míg rájöttem, nem szerettél engem. . ., Még azt mondják, ez sem szép, az sem szép. . .,

Nyílik már a szarkaláb odahaza a réten. . ., Álmodó Tiszapart, szívem-lelkem odahajt. . ., Annak, aki feledni tud, minden sokkal könnyebb. . .

Sokan elítélő véleménnyel vannak a magyar nótákról - egy kicsit elmélázva a szövegeken, be kell vallanom - némelyikben elég sok igazság van. Különösen, ha öregszik az ember lánya! Ezek közül egyet idéznék: Akkor sirassatok engem, hogyha majd az én szívemben elfogytak a nóták. . .

Milyen igaza van a szerzőnek és a dal éneklőjének! Akkor már tényleg nem érdemes élni.

De itt még nem tartunk, mert következtek a szalontáncok.
Négy csoport vetélkedett, mindannyian továbbjutottak - a párban táncolók a csoporttal mehetnek a gálára, ott újra találkozhatunk a Bohémek társaságával, a MOM Nosztalgia tánccsoporttal és a fergetes ritmusban táncoló Gold Dance párossal.

Volt itt minden: keringő, tangó, salsa, csa-csa-csa - csak bámultam a figurákon és saját derék-láb és egyéb nyavalyáimra gondolva igencsak kedvet kaptam ehhez a gyógyszerhez.

Mert a színpadon megtörtént a csoda: a táncoló párok arca megfiatalodott, tartásuk megváltozott és az egész produkciót áthatotta a tánc lenyűgöző varázsa.

Ez akkor tudatosult bennem, amikor hazafelé a buszmegállóban alig ismertem fel a színpadi átváltozás után a szereplőket. Csak a karjukon függő ruhák alapján sikerült - a saját korukra visszaváltozott - táncosnőket/táncosokat beazonosítanom.

Számomra - és talán a többi résztvevő számára - a katartikus élményt a Cavinton Néptáncegyüttes ‘Hazám’ című tánca nyújtotta. A zene és a nyolc női táncos kifejező mozgása, az egyszerre lépés-ringás, a szerelem kezdetétől a baba óvó-védő mozdulatáig a legtökéletesebb összhangban volt: formailag, tartalmilag, érzelmileg.

Ehhez társult az öltözék visszafogott színvilága, az anyagok puhasága, a formák szinkronitása. És ami megejtette a figyelmes nézőt: ragyogott a táncosok szeme. . . Nem a festékre, hanem a teljes átélésre gondolok. Mert a tánc visszahozta fiatalasszony-kori érzéseiket. Ami nagy dolog, így ötvenen túl!

Köszönjük az élményt, Erdélyi Tibor! Ő a Cavinton Táncegyüttes vezetője - s a zsűritagok mellett ő sem akárki: az Állami Népi Együttes örökös tagja, az egykor világhírű  cseri lakodalmas szólótáncosa, Erkel díjas koreográfus, a fafaragásban a Népművészet Mestere, több évtizedig a magyar néptánc oktatója - itthon és Japánban.

A zsűri feladata nem volt könnyű - szerencsére a résztvevők többsége tovább juthatott. A fellépési lehetőségen kívül más ajándékot is kaptak: baráti beszélgetés formájában megtudták, hogyan lehet jobban, szebben énekelni, táncolni. Mit kell még javítani a mozgáson, táncformán, megjelenésen. Mindezt korukhoz képest tapintatosan, megértően.

A délután hangulatán csak az rontott egy kicsit, hogy kevés érdeklődő volt. És kevés fiatal - hiányoztak a gyerekek, unokák. Remélem, velük is találkozunk majd a gálán, 2010. május 9-én, szombaton, a Kongresszusi Központban! Nézőként.

Áment Erzsébet - 60+ Médiamûhely